5 fájdalmas igazság amit senki nem mond el előre...

A gyász folyamata korántsem olyan egyenes, mint ahogy azt a filmekben és a könyvekben ábrázolják. Nem történik egyik napról a másikra, nem lehet kiszámítani és egyáltalán nem lehet benne “haladást” elérni. Még akkor sem, ha a környezetünk mindenféle tanáccsal lát el, és már siettetné a gyász folyamatát...

Leginkább a tengerhez tudnám hasonlítani. Néha egészen nyugodt hullámokkal érkezik, néha pedig úgy borít el, mint egy cunami. Váratlanul és figyelmeztetés nélkül.

A mai ember mást sem hall, mint, hogy legyél túl rajta, szedd össze magad, az élet megy tovább, és csak előre nézz… Sok veszteség okozta folyamatra ez tökéletesen alkalmazható, a gyász azonban nem ilyen..

Talán a legfontosabb, amit az elmúlt években tanultam, hogy a gyásszal élők klubja (ahová én is tartozom) egy olyan klub, ahová külsősök nem tartozhatnak még akkor sem, ha a legnagyobb empátiával állnak hozzánk. Egész egyszerűen azért, mert akinek még nem halt meg szerette, nem tudja, hogy milyen érzés. Viszont mi, akik a klubhoz tartozunk boldogan adjuk át a tapasztalatainkat másoknak, és nyitottabbak vagyunk a gyászolók problémájára pontosan azért, mert tudjuk, hogy csak mi tudjuk.

Mielőtt váratlanul elveszítettem édesanyámat egészen máshogy álltam a gyász kérdéséhez. Azóta már tudom, hogy van néhány dolog, amivel különösen nehéz megbírkózni. Most összeszedtem ezekből néhányat, ami talán segít abban, hogy ne érezd magad egyedül.

1. Nem lesz jobb idővel varázsütésre.

Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Ez így is van. Kivéve, hogy a gyász nem seb, sokkal inkább egy tetoválás, ami halványulhat ugyan, de mindig megmarad. Az idő változtat rajta, de a részeddé válik. Elterelheted róla a figyelmedet, de attól még ott van. Ott is fog maradni mindörökké. Akkor is ha nem tetszik. Alkalmazkodni fogsz hozzá, és megtanulsz együtt élni vele. A személyiséged része lesz.

2. Egy idő után az emberek hiányolni fogják a régi énedet.

A te tragédiád, a többieknek egy olyan film, amit a moziban néznek. Együtt éreznek veled, sírnak veled, fogják a kezed, de miután vége a filmnek visszatérnek a saját életükhöz. Neked viszont megváltozott az egész életed, így nincs mihez visszatérned. Talán siettetni fognak, hogy mozdulj ki, legyél a régi önmagad, de ez nem fog menni. A “normális” neked már mást jelent. Bár külsőleg nem változol (egyébként de, ha jobban odafigyelsz), mivel egy részed elveszett, ehhez igazodnod kell idővel. A kulcsszó: idővel. Hagyj magadnak időt. Nagyon fontos.

3. Az emberek már nem kérdezik meg hogy vagy?

Az első néhány hétben sok figyelmet és törődést kapsz. Támogatnak, segítenek, mert elesett vagy. De nekik ez csak egy film és ezzel nincs is semmi baj. A belső munka rád vár, és hidd el, azért mert kevesebbet kérdezik, még törődnek veled. Megfigyeltem, hogy néhányan egyáltalán nem tudják kezelni a gyászomat. Nem tudják mikor és mennyit kérdezzenek, mennyire legyenek bizalmasak. Ahogy múlik az idő már csak akkor jön szóba édesanya, ha én beszélni akarok róla, vagy ki kell bőgjem magam egy barát vállán. Szerencsére megvan az a képességem, hogy ha valami feszít, vagy tanácsra, segítségre van szükségem, akkor kérek. Tedd ezt te is. Mindegy, hogy néhány hónapja, vagy akár éve gyászolsz mindig jogod van rosszul lenni. Mondd el a környezetednek, hogy most épp nem vagy jól, és gyászolj nyugodtan. Ameddig kell.

4. Bármitől kiborulhatsz. Tényleg. Bármitől.

Egy ABBA dal, a gyerekem, amikor úgy nevet mint anyukám, egy kedves tanárnő, vagy egy régi magazin. Nincs biztonság sehol és semmikor. Nem tudok felkészülni arra, hogy mi okoz majd földöntúli fájdalmat hirtelen, vagy miről jut eszembe… Ezzel már megtanultam együtt élni, ha sírnom kell sírok. Bármilyen apróság is legyen a kiváltó ok.

5. Nem lehet megúszni, és nincs lejárata.

Aki gyásszal kénytelen élni, az elején teljesen máshogy gondol rá, mint az idő haladtával. Az elején még azt gondoltam, hogy néhány év, és jobb lesz. Hogy jobb lett-e? Igen, abból a szempontból mindenképp, hogy a mindennapokat könnyebben ugorja meg az ember. Teszi a dolgát. Bár most is vannak reggelek, amikor úgy érzem szétzúz a szomorúság. Ami változott az a viszonyom az édesanyám halálához. Elfogadtam, hogy nincs itt és hiszem, hogy jó helyre ment. Ugyanakkor azt is tudom már, hogy nem lehet minden olyan, mint “régen”. Más normáim, más napjaim, más ünnepeim vannak. A stációk (düh, hárítás, egyezkedés, depresszió, elfogadás) egyáltalán nem egymás után jönnek, hanem össze-vissza. Néha napokon belül. Néha jobb, néha rosszabb.

A legfontosabb tanulságom, hogy ez egy végtelen út. Addig fog tartani, amíg élek. Soha nem lesz egy olyan pont, hogy “na jó, akkor én most kigyászoltam magam”.

 

 

 

 

 

Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles, az egyik út aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.

Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hívatalba vagy a

kedvesünkhöz vagy a rikkanó tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak Mi haladunk az utakon, az utak is

haladnak velünk. Az utaknak célja van. Minden út összefut végül egyetlen közös célba. Akkor megállunk, csodálkozunk,

tátott szájjal bémészkodunk. Csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak,

országutak és ösvények sokaságát melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz.

Igen, az utaknak értelmük van. De ezt, csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.

(Máray Sándor)

 

 

 

 

Emlékek: pl. ami most eszembe jutott a "kis lepke tűzhely".

Gyermekkoromban esténként krumplit sütöttünk a sütőben. Mikor megsült nedves konyharuhába  bugyoláltuk, így könnyen lejött a héja.  A krumplit karikára vágtuk és forró zsírba  forgattuk, olyan volt mint a sültkrumpli.   Olajos, ecetes lében puhára párolt paprikát  5 l -s üvegbe elraktunk.  Ezt fogyasztottuk savanyúságnak. Nem csak paprikát hanem mindenféle savanyúságnak valót elraktunk. Gyömölcsöt befőttnek, a szílvából , sárgabarackból lekvárt is főztünk. Télen így olcsóbban jött ki a napi leves, egy kis liszt meg egy kis tejföl. Nagyon szerettem a gyömölcs levest, ma is szeretem, és ma is rengeteg befőttet teszek el, hagyományosan ahogy még a nagyimtól és anyukámtól tanultam. Úgy az igazi finom. Nem a bolti, vagy ahogy a "lusta házi asszonyok csinálják", Sok pírítóst ettünk teával. Nem volt pirítós sütő a plat tetejére tettük a kenyérszeleteket, volt hogy kicsit odaégett, lekapartuk, fokhagyma, zsír, só.  A  tea jól felmelegített bennünket.  Kedvencem volt még a  tejbegríz fahéjjal megszórva. Ezt már kiskorba megtanultam hogy kell készíteni, mindig mondta anyukám hogy óvatosan szórjam a grízt hogy megfelelő sűrűségű legyen. Ha sokat teszek kemény lesz mint a beton, ha nem kavarom állandóan görcsös lesz , meg odaég. Nagyon rossz íze volt ha lekozmált. Akkor még nem voltak ilyen csoda tűzhelyek meg edények. Azért legtöbbször csak zsíros kenyeret ettem, de a szomszéd néni akinek nem volt gyereke mindíg megcukrozta nekem. Kakaót is csinált anyu, de az ünnepi ételnek számított kaláccsal. Kis iskolás koromban név-és születésnapkor megköszöntöttük egymást gyerekek úgynevezett zsúrt tartottunk, nos ekkor volt a kakaó kaláccsal. Tejeskávét  nem nagyon  szerettem. Tejeskávé: frank- és zamatkávét vízzel össze főzte kis fém csuporba ott volt a sparhelt szélén mikor inni akartuk a tejre ebből öntött. Na én nem akartam, nekem nem ízlett, kakaóra nem volt pénzünk, így meg kellett innom.  Nem volt annyi cukor hogy ízletes legyen. Néha volt tepertő én akkor azt sem szerettem, vidéki rokonoktól kaptunk disznótorost mert voltunk segíteni disznót vágni.  Nem ettünk szalámit, mert a boltban sem volt, csak ha néha anyukám bement a henteshez és volt 2,80 - as kolbász  azt vett, egy kevés jutott mindenkinek a családban. Azért mindig jó szívvel gondolok vissza ezekre a szegényes étkezésekre. Vasárnaponként reggelire én bundás kenyeret ehettem, ha volt tojás, mert kaptunk vidéki rokonoktól, anyuék pirítóst. Persze csak 1 db-jutott. A többit be kellett osztani, anyukám abból sütött tésztát, meg a húslevesbe a cérnametéltet. Olyan finom metéltet senki nem tudott csinálni mint az anyukám. Olyan gyorsan és vékonyra vágta, attól féltem levágja az újját. A tojást, száraztésztát, néha egy-egy csirkét vagy tyúkot ünnepekkor ha látogatóba jöttek azt hoztak ajándékba a vidéki rokonok. A sparheltünk volt a legnagyobb kincsünk azon főztünk és fűtöttünk. Az abból áradó jó melegről jutott eszembe hogy sokszor főleg télen sokáig fenn maradtunk anyuval, - olvastunk.  Még ma is meg vannak elcsomagolva, olyan mintha új lenne. Csak az idő sárgította meg a lapokat. Mikor anyukám elaludt én még tovább olvastam hogy ne vegye észre lekapcsoltam a lámpát és zseblámpát a takaró alá dugtam úgy olvastam tovább. Akkor még nem volt tv, csak egy kis néprádió, azt hallgattuk. Örültem ha rádiójáték volt benne, meg zene. A felnőttek meg Szabad európát hallgatták, bezárkózva hogy ki ne menjen a hang, mert nem volt szabad. Szóval kályha nem volt csak a sparhelt. Ropogott a tűz, jó meleg volt, csak reggel mikor fel kellett kelni, na az nagyon rossz volt, rettenetesen fáztam.

Hát ennyit erről. Köszönöm ha elolvastad.

 

 

 

 

"Amíg vannak, akik szeretnek,

van értelme az életednek.

Mindegy, hogy rohannak az évek,

ha érzed melegét egy kéznek.

Még érdemes reggel felkelni,

ha van kinek kenyeret szelni.

 

Örülj a percnek!

 

De ha mégis magány a sorsod,

ha a gondot egyedül hordod,

erőt is ad hozzá az élet.

Találd meg mindenben a szépet.

A nap rád is úgy süt, mint másra,

ne gondolj hát az elmúlásra.

 

Örülj, hogy élhetsz!"

 

(Helen Csok)

 

Anyu, mi ez az ősz hajszál...?

 

Fel lehet-e dolgozni, hogy apa és anya lassan, de biztosan megöregszik,

és egy napon elmegy? Mit tehetünk a szomorkodás helyett?

 

- Amíg gyermekek vagyunk, csak ritkán merül fel bennünk, hogy szüleink is

halandók. Néha eszünkbe jut, és nagyon elszomorodunk. De aztán felvidulunk

arra a gondolatra, hogy nagyon messze van még az az idő, amikor majd anya és

apa olyan idős lesz, mint a szomszéd néni és bácsi, nehezen járnak majd, és sok

mindenben a segítségünkre szorulnak. A lélek megnyugszik, és az élet megy

tovább.

 

Sajnos azonban gyorsan elrepül az a két-három évtized, és ha nem is akarunk

tudomást venni róla, titokban megrémülünk, amikor észrevesszük: sokasodnak az

ősz hajszálak anya és apa hajában, a munka már nem megy olyan gyorsan,

időről-időre meg kell állni, pihenni egy kicsit.

 

Más lett, ahogyan mesélnek valamit.

Lassúbb a történet szövése, el-elmaradnak részletek, és a memória sem a régi

már.

Segítség kell a sétához, semmi sem működik olyan pikk-pakk, mint azelőtt,

amikor anya és apa mindenben tudott segíteni. Nos, igen: most rajtunk a sor.

 

Vajon hogyan éljük ezt meg mi? A felnőttkor küszöbén, családalapítás előtt állva,

vagy már saját csemetéket nevelve? Aki kései gyermek, és szülei az átlagosnál

idősebbek, talán még sokkal nehezebben.

 

Az ijedtség, a gondolat, hogy a szülők elvesztése időben közelebb került hozzánk,

letaglózhat bennünket. Kénytelenek vagyunk szembenézni azzal, hogy idősek,

gyengébbek lettek, a mi segítségünkre, majd ápolásunkra szorulnak. Fordult a

kocka - a korábban erős, biztos támaszt jelentő szülőkről nemsokára, vagy már

most nekünk kell gondoskodnunk.

 

Különösen a mai világban nehéz elfogadni mindezt, amikor az elmúlás tényét az

elődeikhez képest az emberek kevésbé képesek tudomásul venni. Így aztán azt

feldolgozni is sokkal nehezebb.

 

Annyi bizonyos, hogy a szülők látványos öregedésével a dolgok elkezdenek más

megvilágításba kerülni. Sőt, elkezdenek sürgetővé válni. Már mi magunk is

többet várunk el magunktól, az idős szülőknek talán még inkább bizonyítani

akarunk, visszaadni valamilyen módon azt a sok szeretetet, törődést, amit

kaptunk tőlük.

 

Szeretnénk, ha azt látnák, hogy sikeresek vagyunk, megállunk a saját lábunkon,

teremtettünk valamit, nekünk is sikerült szép családot alapítani. Azok számára,

akik csak az egyiket nem mondhatják el magukról, nehezebb látni, hogy a szülei

öregszenek. Úgy érezhetik, nem tettek le eleget az asztalra ahhoz, hogy örömet

szerezzenek nekik, hogy büszkék lehessenek rájuk, ez nyomasztó érzésként

nehezedik mindennapjaikra. Az idős szülőnek is nehéz látnia, ha gyermeke nem

boldogul, sőt, őt duplán nyomasztja a gondolat, hogy talán pár év, és magára kell

hagynia.

 

Az életünk alakulását akkor tudjuk pozitív irányba terelni, ha valóban arra

szeretnénk terelni. A szülők öregedését sem kell feltétlenül tragikusan felfogni.

A szomorkodás helyett igyekezzünk inkább minél több és tartalmasabb időt velük

tölteni. Tudjuk a fontossági sorrendet.

 

Tudjunk nemet mondani egy sokadik baráti bulira, és helyette például hazautazni

hétvégére a távolabb élő szülőkhöz. Számukra az is öröm, ha telefonon

beszélhetnek gyermekükkel, de a személyes találkozás, a közös ebédek, délutáni

kávézások, süteményezés, nagy beszélgetések sokkal személyesebbek, és sokkal

többet adnak. Jusson eszünkbe, hogy az idős szülőket, nagyszülőket a szeretet

tartja a legjobb formában. Egy napon majd mi is megtudjuk....

/Egészségkalauz/

 

 

 

 

 

 

Amikor még kicsi voltál, sokat foglalkoztak veled, hogy megtanulj evőeszközzel

enni, megtanítottak felöltözni, bekötni a cipőfűződet, begombolni az ingedet.

Kicserélték a pelenkádat, megmutatták, hogy hogyan mosakodj és fésülködj.

Erkölcsre és empátiára tanítottak.

 

Amikor majd megöregszenek és ők felejtenek el bizonyos dolgokat légy rájuk

tekintettel.

 

Lesz amikor ők felejtik el hogyan kell bekötni a cipőfűzőt, és hogyan kell

begombolni az inget. Amikor ők eszik le magukat, vagy remegő kézzel fésülik a

hajukat. Légy türelmes mert te is lassan fejlődtél, ők is lassan öregszenek.

Egyedül a te jelenléted, türelmed és nagylelkűséged lesz az ami melegen tartja a

szívüket. Egy napon mikor elveszítik az egyensúlyukat és nehezükre esik majd

járni, fogd meg a kezüket és tisztelettel kövesd őket lassú tempójukon úgy ahogy

ők követtek téged amikor járni tanítottak.

 

Légy mindig mellettük, ahogy ők tették: küzdöttek, sokat áldoztak és éltek...

Értünk, Érted.

 

 

Egyszer majd te is leszel ilyen helyzetben...

 

 

Míg gyermekeink kicsik, nincs idő magunkra,

Mikor gyermekeink felnőnek, nincs idejük ránk.

/ Erzsébet Jánosné Hosszu Lys/

 

 

 

Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni?

Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.

Végül is úgy döntöttem, hogy az öregedés egy ajándék.Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni.  Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett. Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. 

Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki. Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek. Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával. Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 -ig olvasok, vagy játszom a computeren? Táncolhatok a régi muzsikára ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi szerelem emlékén.....és meg is teszem. Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba ha jól esik és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal. Ők is lesznek öregek.

Tudom, persze azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha mit elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem. Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt.

Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett. Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.

Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint hogy mi lett volna ha... vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/.

Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz! Szeretettel ajánlom a fenti gondolatokat kor- és kórtársaimnak. És ajánlom még, hogy mindig nevessetek a saját hülyeségeiteken, mert a nevetés az élet legnagyobb adománya és erősíti az immunrendszert.