5 fájdalmas igazság amit senki nem mond el előre...

A gyász folyamata korántsem olyan egyenes, mint ahogy azt a filmekben és a könyvekben ábrázolják. Nem történik egyik napról a másikra, nem lehet kiszámítani és egyáltalán nem lehet benne “haladást” elérni. Még akkor sem, ha a környezetünk mindenféle tanáccsal lát el, és már siettetné a gyász folyamatát...

Leginkább a tengerhez tudnám hasonlítani. Néha egészen nyugodt hullámokkal érkezik, néha pedig úgy borít el, mint egy cunami. Váratlanul és figyelmeztetés nélkül.

A mai ember mást sem hall, mint, hogy legyél túl rajta, szedd össze magad, az élet megy tovább, és csak előre nézz… Sok veszteség okozta folyamatra ez tökéletesen alkalmazható, a gyász azonban nem ilyen..

Talán a legfontosabb, amit az elmúlt években tanultam, hogy a gyásszal élők klubja (ahová én is tartozom) egy olyan klub, ahová külsősök nem tartozhatnak még akkor sem, ha a legnagyobb empátiával állnak hozzánk. Egész egyszerűen azért, mert akinek még nem halt meg szerette, nem tudja, hogy milyen érzés. Viszont mi, akik a klubhoz tartozunk boldogan adjuk át a tapasztalatainkat másoknak, és nyitottabbak vagyunk a gyászolók problémájára pontosan azért, mert tudjuk, hogy csak mi tudjuk.

Mielőtt váratlanul elveszítettem édesanyámat egészen máshogy álltam a gyász kérdéséhez. Azóta már tudom, hogy van néhány dolog, amivel különösen nehéz megbírkózni. Most összeszedtem ezekből néhányat, ami talán segít abban, hogy ne érezd magad egyedül.

1. Nem lesz jobb idővel varázsütésre.

Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Ez így is van. Kivéve, hogy a gyász nem seb, sokkal inkább egy tetoválás, ami halványulhat ugyan, de mindig megmarad. Az idő változtat rajta, de a részeddé válik. Elterelheted róla a figyelmedet, de attól még ott van. Ott is fog maradni mindörökké. Akkor is ha nem tetszik. Alkalmazkodni fogsz hozzá, és megtanulsz együtt élni vele. A személyiséged része lesz.

2. Egy idő után az emberek hiányolni fogják a régi énedet.

A te tragédiád, a többieknek egy olyan film, amit a moziban néznek. Együtt éreznek veled, sírnak veled, fogják a kezed, de miután vége a filmnek visszatérnek a saját életükhöz. Neked viszont megváltozott az egész életed, így nincs mihez visszatérned. Talán siettetni fognak, hogy mozdulj ki, legyél a régi önmagad, de ez nem fog menni. A “normális” neked már mást jelent. Bár külsőleg nem változol (egyébként de, ha jobban odafigyelsz), mivel egy részed elveszett, ehhez igazodnod kell idővel. A kulcsszó: idővel. Hagyj magadnak időt. Nagyon fontos.

3. Az emberek már nem kérdezik meg hogy vagy?

Az első néhány hétben sok figyelmet és törődést kapsz. Támogatnak, segítenek, mert elesett vagy. De nekik ez csak egy film és ezzel nincs is semmi baj. A belső munka rád vár, és hidd el, azért mert kevesebbet kérdezik, még törődnek veled. Megfigyeltem, hogy néhányan egyáltalán nem tudják kezelni a gyászomat. Nem tudják mikor és mennyit kérdezzenek, mennyire legyenek bizalmasak. Ahogy múlik az idő már csak akkor jön szóba édesanya, ha én beszélni akarok róla, vagy ki kell bőgjem magam egy barát vállán. Szerencsére megvan az a képességem, hogy ha valami feszít, vagy tanácsra, segítségre van szükségem, akkor kérek. Tedd ezt te is. Mindegy, hogy néhány hónapja, vagy akár éve gyászolsz mindig jogod van rosszul lenni. Mondd el a környezetednek, hogy most épp nem vagy jól, és gyászolj nyugodtan. Ameddig kell.

4. Bármitől kiborulhatsz. Tényleg. Bármitől.

Egy ABBA dal, a gyerekem, amikor úgy nevet mint anyukám, egy kedves tanárnő, vagy egy régi magazin. Nincs biztonság sehol és semmikor. Nem tudok felkészülni arra, hogy mi okoz majd földöntúli fájdalmat hirtelen, vagy miről jut eszembe… Ezzel már megtanultam együtt élni, ha sírnom kell sírok. Bármilyen apróság is legyen a kiváltó ok.

5. Nem lehet megúszni, és nincs lejárata.

Aki gyásszal kénytelen élni, az elején teljesen máshogy gondol rá, mint az idő haladtával. Az elején még azt gondoltam, hogy néhány év, és jobb lesz. Hogy jobb lett-e? Igen, abból a szempontból mindenképp, hogy a mindennapokat könnyebben ugorja meg az ember. Teszi a dolgát. Bár most is vannak reggelek, amikor úgy érzem szétzúz a szomorúság. Ami változott az a viszonyom az édesanyám halálához. Elfogadtam, hogy nincs itt és hiszem, hogy jó helyre ment. Ugyanakkor azt is tudom már, hogy nem lehet minden olyan, mint “régen”. Más normáim, más napjaim, más ünnepeim vannak. A stációk (düh, hárítás, egyezkedés, depresszió, elfogadás) egyáltalán nem egymás után jönnek, hanem össze-vissza. Néha napokon belül. Néha jobb, néha rosszabb.

A legfontosabb tanulságom, hogy ez egy végtelen út. Addig fog tartani, amíg élek. Soha nem lesz egy olyan pont, hogy “na jó, akkor én most kigyászoltam magam”.