Anyu, mi ez az ősz hajszál...?

 

Fel lehet-e dolgozni, hogy apa és anya lassan, de biztosan megöregszik,

és egy napon elmegy? Mit tehetünk a szomorkodás helyett?

 

- Amíg gyermekek vagyunk, csak ritkán merül fel bennünk, hogy szüleink is

halandók. Néha eszünkbe jut, és nagyon elszomorodunk. De aztán felvidulunk

arra a gondolatra, hogy nagyon messze van még az az idő, amikor majd anya és

apa olyan idős lesz, mint a szomszéd néni és bácsi, nehezen járnak majd, és sok

mindenben a segítségünkre szorulnak. A lélek megnyugszik, és az élet megy

tovább.

 

Sajnos azonban gyorsan elrepül az a két-három évtized, és ha nem is akarunk

tudomást venni róla, titokban megrémülünk, amikor észrevesszük: sokasodnak az

ősz hajszálak anya és apa hajában, a munka már nem megy olyan gyorsan,

időről-időre meg kell állni, pihenni egy kicsit.

 

Más lett, ahogyan mesélnek valamit.

Lassúbb a történet szövése, el-elmaradnak részletek, és a memória sem a régi

már.

Segítség kell a sétához, semmi sem működik olyan pikk-pakk, mint azelőtt,

amikor anya és apa mindenben tudott segíteni. Nos, igen: most rajtunk a sor.

 

Vajon hogyan éljük ezt meg mi? A felnőttkor küszöbén, családalapítás előtt állva,

vagy már saját csemetéket nevelve? Aki kései gyermek, és szülei az átlagosnál

idősebbek, talán még sokkal nehezebben.

 

Az ijedtség, a gondolat, hogy a szülők elvesztése időben közelebb került hozzánk,

letaglózhat bennünket. Kénytelenek vagyunk szembenézni azzal, hogy idősek,

gyengébbek lettek, a mi segítségünkre, majd ápolásunkra szorulnak. Fordult a

kocka - a korábban erős, biztos támaszt jelentő szülőkről nemsokára, vagy már

most nekünk kell gondoskodnunk.

 

Különösen a mai világban nehéz elfogadni mindezt, amikor az elmúlás tényét az

elődeikhez képest az emberek kevésbé képesek tudomásul venni. Így aztán azt

feldolgozni is sokkal nehezebb.

 

Annyi bizonyos, hogy a szülők látványos öregedésével a dolgok elkezdenek más

megvilágításba kerülni. Sőt, elkezdenek sürgetővé válni. Már mi magunk is

többet várunk el magunktól, az idős szülőknek talán még inkább bizonyítani

akarunk, visszaadni valamilyen módon azt a sok szeretetet, törődést, amit

kaptunk tőlük.

 

Szeretnénk, ha azt látnák, hogy sikeresek vagyunk, megállunk a saját lábunkon,

teremtettünk valamit, nekünk is sikerült szép családot alapítani. Azok számára,

akik csak az egyiket nem mondhatják el magukról, nehezebb látni, hogy a szülei

öregszenek. Úgy érezhetik, nem tettek le eleget az asztalra ahhoz, hogy örömet

szerezzenek nekik, hogy büszkék lehessenek rájuk, ez nyomasztó érzésként

nehezedik mindennapjaikra. Az idős szülőnek is nehéz látnia, ha gyermeke nem

boldogul, sőt, őt duplán nyomasztja a gondolat, hogy talán pár év, és magára kell

hagynia.

 

Az életünk alakulását akkor tudjuk pozitív irányba terelni, ha valóban arra

szeretnénk terelni. A szülők öregedését sem kell feltétlenül tragikusan felfogni.

A szomorkodás helyett igyekezzünk inkább minél több és tartalmasabb időt velük

tölteni. Tudjuk a fontossági sorrendet.

 

Tudjunk nemet mondani egy sokadik baráti bulira, és helyette például hazautazni

hétvégére a távolabb élő szülőkhöz. Számukra az is öröm, ha telefonon

beszélhetnek gyermekükkel, de a személyes találkozás, a közös ebédek, délutáni

kávézások, süteményezés, nagy beszélgetések sokkal személyesebbek, és sokkal

többet adnak. Jusson eszünkbe, hogy az idős szülőket, nagyszülőket a szeretet

tartja a legjobb formában. Egy napon majd mi is megtudjuk....

/Egészségkalauz/