Anyu, mi ez az ősz hajszál...?
Fel lehet-e dolgozni, hogy apa és anya lassan, de biztosan megöregszik,
és egy napon elmegy? Mit tehetünk a szomorkodás helyett?
- Amíg gyermekek vagyunk, csak ritkán merül fel bennünk, hogy szüleink is
halandók. Néha eszünkbe jut, és nagyon elszomorodunk. De aztán felvidulunk
arra a gondolatra, hogy nagyon messze van még az az idő, amikor majd anya és
apa olyan idős lesz, mint a szomszéd néni és bácsi, nehezen járnak majd, és sok
mindenben a segítségünkre szorulnak. A lélek megnyugszik, és az élet megy
tovább.
Sajnos azonban gyorsan elrepül az a két-három évtized, és ha nem is akarunk
tudomást venni róla, titokban megrémülünk, amikor észrevesszük: sokasodnak az
ősz hajszálak anya és apa hajában, a munka már nem megy olyan gyorsan,
időről-időre meg kell állni, pihenni egy kicsit.
Más lett, ahogyan mesélnek valamit.
Lassúbb a történet szövése, el-elmaradnak részletek, és a memória sem a régi
már.
Segítség kell a sétához, semmi sem működik olyan pikk-pakk, mint azelőtt,
amikor anya és apa mindenben tudott segíteni. Nos, igen: most rajtunk a sor.
Vajon hogyan éljük ezt meg mi? A felnőttkor küszöbén, családalapítás előtt állva,
vagy már saját csemetéket nevelve? Aki kései gyermek, és szülei az átlagosnál
idősebbek, talán még sokkal nehezebben.
Az ijedtség, a gondolat, hogy a szülők elvesztése időben közelebb került hozzánk,
letaglózhat bennünket. Kénytelenek vagyunk szembenézni azzal, hogy idősek,
gyengébbek lettek, a mi segítségünkre, majd ápolásunkra szorulnak. Fordult a
kocka - a korábban erős, biztos támaszt jelentő szülőkről nemsokára, vagy már
most nekünk kell gondoskodnunk.
Különösen a mai világban nehéz elfogadni mindezt, amikor az elmúlás tényét az
elődeikhez képest az emberek kevésbé képesek tudomásul venni. Így aztán azt
feldolgozni is sokkal nehezebb.
Annyi bizonyos, hogy a szülők látványos öregedésével a dolgok elkezdenek más
megvilágításba kerülni. Sőt, elkezdenek sürgetővé válni. Már mi magunk is
többet várunk el magunktól, az idős szülőknek talán még inkább bizonyítani
akarunk, visszaadni valamilyen módon azt a sok szeretetet, törődést, amit
kaptunk tőlük.
Szeretnénk, ha azt látnák, hogy sikeresek vagyunk, megállunk a saját lábunkon,
teremtettünk valamit, nekünk is sikerült szép családot alapítani. Azok számára,
akik csak az egyiket nem mondhatják el magukról, nehezebb látni, hogy a szülei
öregszenek. Úgy érezhetik, nem tettek le eleget az asztalra ahhoz, hogy örömet
szerezzenek nekik, hogy büszkék lehessenek rájuk, ez nyomasztó érzésként
nehezedik mindennapjaikra. Az idős szülőnek is nehéz látnia, ha gyermeke nem
boldogul, sőt, őt duplán nyomasztja a gondolat, hogy talán pár év, és magára kell
hagynia.
Az életünk alakulását akkor tudjuk pozitív irányba terelni, ha valóban arra
szeretnénk terelni. A szülők öregedését sem kell feltétlenül tragikusan felfogni.
A szomorkodás helyett igyekezzünk inkább minél több és tartalmasabb időt velük
tölteni. Tudjuk a fontossági sorrendet.
Tudjunk nemet mondani egy sokadik baráti bulira, és helyette például hazautazni
hétvégére a távolabb élő szülőkhöz. Számukra az is öröm, ha telefonon
beszélhetnek gyermekükkel, de a személyes találkozás, a közös ebédek, délutáni
kávézások, süteményezés, nagy beszélgetések sokkal személyesebbek, és sokkal
többet adnak. Jusson eszünkbe, hogy az idős szülőket, nagyszülőket a szeretet
tartja a legjobb formában. Egy napon majd mi is megtudjuk....
/Egészségkalauz/